Az édesanyámnak sajnos nagyon nagyon hosszú ideig problémája volt az alkohollal. Illetve egyéb függőségekkel is megszenvedtünk vele, ő mindig is dohányzott, az utóbbi néhány évben már napi másfél csomag volt az átlag. Fiatalabb korában különböző kábítószereket is kipróbált, egy ideig játékfüggő is volt, néha az egész fizetését eljátszotta egyetlen éjszaka alatt. Ezeket valahogy abba tudta hagyni, és csak ilyen időleges, inkább idézőjelesen hobbiszerű rákattanások voltak, de az alkohol és a cigaretta végig kísérte az életünk. Én tizenhárom, a húgom tizenegy éves volt, mikor apa úgy döntött, hogy ez nem élet két kisgyereknek, és mostanában bánja, hogy ilyen sokáig várt. Ezen a ponton szembesítette anyát, hogy az addiktológia szempontjából ez egy nagyon komoly probléma: szakemberhez fordul vagy elválnak. Anya valahogy nem mérte fel a helyzet komolyságát, egy ideig jobb lett az egész, akkor szokott le a gépről, és így tényleg nem ment el annyi pénz, de a cigiről, meg az alkoholról, ami a nagyobb problémát okozta, sajnos nem tudott. Szóval végül tényleg elváltak, és akkor mi úgy döntöttünk, hogy inkább apával akarunk élni.
Ez hét éve történt, én most vagyok húsz. Anyával természetesen folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, már amennyire lehetett, hiszen a helyzet nem javult, és továbbra sem lehetett a lelkére beszélni, hogy forduljon addiktológiában jártas szakemberhez. Szomorúak voltunk, hogy látnunk kell a saját anyánk így szétcsúszni, főleg a húgomat viselte meg jobban, de sajnos, egyszerűen nem tudtunk mit tenni a kialakult helyzettel.
Végül, a legnagyobb meglepetésemre, majdnem egy évvel ezelőtt teljesen magától hívott fel anya, hogy szeretne találkozni velem és a testvéremmel. Nem értettük, miről lehet szó, és teljesen meg voltunk lepődve, hogy tök józan volt, sosem láttuk ugyanis teljesen józannak az anyánkat. Segítséget kért tőlünk. Elmesélte, hogy most már beismeri, hogy alkoholista, hogy addiktológiai szakemberre van szüksége, és szeretné, ha segítenénk találni neki ilyet. Így találtunk rá a Felépülőkre. A családdal összegyűjtöttük a pénzt, és anyával jelentkeztünk a legközelebb induló 28 napos programjukra.
Ez tavaly januárban történt, miután hazajött a programról, teljesen el voltunk hűlve tőle. Mintha nem is az az ember lett volna, akit az anyánknak ismertünk addig. Intelligensen, hosszasan lehetett beszélgetni vele, érdeklődő volt, kíváncsian fordult felénk. A húgommal nagyon örültünk, hogy ha kicsit későn is, ugyan, de attól még megkaptuk az anyát, akire mindig is vágytunk. Persze nem lehet helyrehozni mindent félév alatt, de elkezdtünk már dolgozni rajta. Olyannyira, hogy a húgom hobbija a kézművesség, és mikor részletesen kezdett erről anyának mesélni, ő azt mondta, hogy nagyon szeretné vele kipróbálni. Elkezdtek együtt gyöngyöt fűzni, táskát varrni, horgolni tanulnak, meg mindenféle ilyen dologgal ütik el az idejüket. A húgom nagyon örül, hogy időt tölthet el az anyjával, anyának meg nagyon tetszik az új hobbija, azt mondja, nagyon leköti a figyelmét, sikerül elterelni a gondolatait, hogy innia kéne. Sajnos ez egy ennél hosszabb folyamat, senki nem fog teljesen felépülni 28 nap alatt a függőségétől, főleg, onnan startolt, ahonnan anya. Viszont ez az új hobbi nagyon sokat segít neki. Egyrészt a húgommal is rengeteg időt töltenek így együtt, nagyon közel hozta őket egymáshoz a közös hobbi, másrészt anya tényleg másra is tud figyelni, mintsem csak arra, hogy attól retteg, mikor nem fog tudni nemet mondani egy rövidnek.
Velem most sportolni akar elkezdeni, én ugyanis futni járok meg terembe súlyzós edzésekre, de attól tartok, azt nem fogja annyira szeretni, mint a gyöngyfűzést… 😊